Hogyan süllyedt idáig? Valaha ő volt a Síkságok Veszedelme, ember és állat kegyetlen vezére, ki képes rettegést kelteni, bármerre is jár. Most messze került szülőföldjétől, félőrültté tette az éhség és a több hónapnyi vándorlás, hadserege pedig rég halott volt, vagy még rosszabb történt velük. Miközben egy ősi erdő szélén állt, parázsló szempár fürkészte egy öreg faágról. Valami gyönyörű és halálos dolog keresett vacsorának valót a mélyülő szürkületben. A lény hang nélkül fordult meg és távozott. Úrrá lett rajta a düh. Egy rozsdaette tőrt szorongatva a vadállat nyomába eredt, elszánva magát, hogy legalább egy szikrányit visszaszerez egykori dicsőségéből, de prédája nem hagyta magát elkapni. Háromszor szorította sarokba a lényt a sziklák és fák között, és háromszor vetve rá magát kellett látnia, ahogy annak halványuló árnya még mélyebbre iszkol az erdőbe. De a telihold fényesen ragyogott, és a lény nyomát könnyű volt követni.

Egy tisztásra érve egy magas domb tetején, ott ült a bestia testes, macskaszerű alakja, figyelmesen várakozva. Mikor a nő meglengette tőrét, a lény elhátrált, felüvöltött, majd rárontott. Úgy tűnt, a halál végre eljött érte, itt, ezen a különös helyen. Nyugodtan, felkészülve állt. Egy villanásnyi mozgás, és a bestia, mielőtt eltűnt volna az erdőben, kiragadta kezéből a tőrt. Csendesség. Csuklyás alakok léptek hozzá. Tiszteletteljes hangon tudtára adták, hogy Selemene, a Holdistennő kiválasztotta, irányította és próbára tette őt. Tudta nélkül állta ki a Sötét Hold, az Ezüstéj Erdő harcosainak szent rituáléját.

Választás elé állították: vagy csatlakozik a Sötét Holdhoz és felajánlkozik Selemene szolgálatára, vagy távozik, és soha többé nem tér vissza. Nem habozott. Átadva magát a feloldozásnak, megtagadta véres múltját és felöltötte Luna, a Sötét Hold harcosának szerepét: ő lett a rettegett Holdlovas, az Ezüstéj Erdő könyörtelen és örökké hűséges őrzője.